Decemberben nagy fába vágtam a fejszémet, ugyanis hazajöttünk. Ebben nincs is semmi rendkívüli, csak annyi talán, hogy egyedül jöttem haza Szofival és a kis pocaklakómmal. És most jön a csavar, mindezt KLM-mel…pedig egyszer már megfogadtam, hogy soha többet, de aztán mégis.
Hosszú töprengés, huza-vona, álmatlan éjszakák (a hormonok miatt amúgy sem tudtam aludni, így legalább nem unatkoztam) után megszületett a döntés, nem a Qatart, hanem a KLM-et választom. Végülis nem olyan rossz az, utaztam már velük (igaz akkor gyerekek nélkül, egyedül) és mivel nem volt összehasonlítási alapom, így meg voltam elégedve. Közel 100 ezer forintot tudtam hirtelen megspórolni ezzel a húzással és azért ez nem mindegy.A döntésben még egy dolog játszott nagy szerepet, ez pedig a terhesség volt. A repülés idején pontosan 31 hetes terhes voltam…a Qatar Airways-zel 27 hetes 6 napos terhességi korig lehet utazni igazolások nélkül, utána viszont egy csomó papírt kell kitölteni és mindenféle igazolásokat kell beszerezni (elég macerás), míg KLM-mel a 36. hétig lehet utazni (ikerterhesség esetén 32. hétig), így mindent latba vetve a KLM fölényesen győzött. Elvileg nem kellett volna igazolást beszereznem az orvostól, ennek ellenére én mégis kértem a nőgyógyászomtól.
A családom otthon már nagyon várt, Apa pedig nagyon nem várta a nagy napot, amikor ideiglenesen elhagyjuk a “bázist”. Ha már nem lett volna így is nehéz ez az egész, azért jött egy kis lelki terror is mindenfelől, hogy “jól gondold meg ezt, kockára teszed a gyerekek egészségét, életét”, vagy “mégis honnan jött ez az eszement ötlet terhesen kicsi gyerekkel ilyen hosszú útra egyedül vállalkozni”…stb. Ennek ellenére éreztem magamban az erőt, igazi Iron Womanként vizualizáltam magam, mondván mások is utaztak már így, meg aztán ott vannak az a sok jó ember, aki majd segít nekem az úton és a stewardessek is majd lesik minden kívánságom és különben is a nagy csomagokat majd Budapesten fogom megkapni, ott pedig majd a saját honfitársaim úgyis segítenek. Na igen…hát persze.
Szóval eljött a nagy nap, utazás. Este indult a gép, órákkal hamarabb kint voltunk, Apa hősként minden Tőle telhetőt megtett, hogy segítsen, habár ilyet hivatalosan nem szabad, Ő mégis helyettünk becsekkolt, feladta a csomagjainkat és a babakocsit is. Nekem már csak egy kézi táska maradt (amit jól megpakoltam…én hülye) és persze Szofi. Könnyes búcsú az utolsó pillanatban, majd elindultunk. Én mindjárt ki is találtam, hogy Szofi majd jön a lábán, elvégre van lába, de Ő úgy döntött, hogy nincs kedve, ezért vigyem inkább én. Na jó…hát legyen, úgyis mindjárt felülünk és akkor ott már nem lesz gond. Nem sokkal később megkezdődött a felszállás. A gyerekkel utazó utasok a vip sorban előnyt élveztek és hamarabb felszállhattak. Singapurba repültünk először. A fallal szemben kaptunk helyet…a lábnak nagy hely, ez még a rendkívül kényelmesnek számító ülés volt. Mellettem egyik oldalról egy házaspár két év körüli kislányukkal, másik oldalamon egy végtelenül kedves és segítőkész hölgy ült. Elkezdődött a felszállás…vártam egy darabig, hogy nemsoká megérkeznek a baba biztonsági övvel, de nem történt semmi. Már a gép elindult a kifutópályán miközben én még mindig tanácstalanul néztem ki a fejemből… ekkor a szomszédos házaspár férfitagjánál elszakadt a cérna és jól leteremtette a stewardesseket, hogy majdnem felszálltunk már és a gyereknek nincs biztonsági öve és ráadásul Szofinak sincs… Abszolút igaza volt és ekkor megjelent a légiutas kísérők főnöke, aki történetesen egy férfiú volt és megkezdődött a dráma. Az újonnan érkezett steward (a főnök) elkezdett hisztizni és kikérni magának a helyzetet majd bocsánatot követelt…ettől a “szomszéd” Apuka elszégyellte magát és bocsánatot kért…pedig neki volt igaza. Egy normális gépen ilyen nem fordulhatna elő, de mindegy. Végül a gyerekek kaptak biztonsági övet, éppen a tényleges felszállás előtt néhány perccel.
Az úton összebarátkoztam a mellettem ülő szingapúri hölggyel és szomorúan konstatáltam, hogy Ő nem utazik tovább Amszterdamba velünk. Késő este értünk Szingapúrba, szegény Szofi még mindig nem aludt, habár fáradt volt, hősiesen viselkedett. A szingapúri reptér gyönyörű, új, mindenki kedves volt és kaptunk egy babakocsit is, hogy ne kelljen kézbe cipelnem sem a kislányomat se a jól megpakolt kézitáskámat.
Szofi a babakocsiban az éjszaka közepén…egy hős volt
Az átszállás előtt egy váróteremben várakoztunk, ott próbáltam a KLM-es dolgozókkal egyezkedni, hogy ha lehet adjanak már valami normális helyet, ha már a foglalásnál ez nem jött össze. Olyan helyet szerettem volna, ahol a kis bébi kosarat fel lehet rakni a falra, így legalább éjszaka tudtam volna pihenni. Habár minden követ megmozgattak, még majdnem az első osztályra is bejutattak volna, de a gép totál tele volt…szívás. Sebaj úgysem olyan hosszú az út…ááá nem, tényleg nem, csak tizenakárhány óra, azt meg már féllábon is…
Macskarisztokraták, van benne kiscica, nagycica és még néhány jelenetben kutyus is, szóval igazi Kánaán a mi kis jószágimádó gyermekünknek
Hajnalban aztán elindultunk Amszterdamba. Az út legelején valahova jól elkavartam a kapott fülhallgatót, így aztán némafilm üzemmódban néztük a kis képernyőt és természetesen mondanom sem kell, hogy kizárólag rajzfilmeket. Ezekből az életmentőnek számító, nagyon cicás, kicsit kutyás Macskarisztokratákat néztük meg kis milliárdszor, de szerencsére ez nagyon lekötötte a kicsi Szofit, akivel az úton semmi, de semmi baj nem volt, bezzeg velem… A hasam, bár a szülés időpontja még távol volt, már akkora volt, hogy három gyerek is simán elfért volna benne, szuszogtam, nem találtam a helyemet, szenvelegtem. Majd amikor Szofi elaludt rápillantottam a képernyőre, mégis merre tart a gép…még 11 óra Amszterdamig…mennyiii? Fél órát nem bírok ki, nemhogy tizenegyet…pfff…és ez így ment még 11 órán keresztül:SSS
Szofi a kényelmetlenségek ellenére jót aludt (én nem), tündérien viselkedett(én nem), semmi gond nem volt vele és végre megérkeztünk Amszterdamba.
Rutinszerűen mentünk az átszállás előtti ellenőrzésre. Mivel terhes voltam, eddig minden ázsiai országban megengedték, hogy a mágneskapun nem kelljen átmennem, viszont cserébe egy nő megmotozott, nehogy valamit elrejtegessek…tiszta sor, nem is volt vele soha gond. Nem úgy Hollandiában! Miután át akartak hajtani a mágneskapun, közöltem, hogy terhes vagyok és nem szeretnék átmenni…azt az arcot…kicsi híja volt, hogy nem lőttek le ott helyben. A reptéri pasi csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy húzzak át, én meg közöltem, hogy nem…Erre a hasonlóan “kedves” fiatal kollegináját utasította, hogy motozzon meg. Majd jött a beugratós kérdés: “Be akar menni vásárolni???” (a duty free shopokra gondolt). Mondom neki, hogy nem szándékozom (egyébként tényleg eszem ágában sem volt, nem tudhatta, de utálok vásárolni). Erre a válaszra nem gondolt, biztos kinézte belőlem, hogy most nekiállok tátani a számat, de azért benne volt az ideg, úgyhogy közölte velem: “mert ha bemegy vásárolni, inkább be se menjen, még szupermarketbe se, mert ott is ugyanilyen mágneskapuk vannak…” Mondtam neki, hogy okés.
Szerencsére nem kellett sokat várni a következő átszállásig és hamarosan Budapesten is voltunk.
Drága Anyaföld:))) Tényleg nagyon örültem, hogy végre otthon vagyunk.
Ezután a következő cél, az az volt, hogy szerezzek egy kocsit, amire feltudom rakni a babakocsit, a nagy bőröndöt és ekkor jött a meglepi…amivel Ázsiában még nem találkoztam: mintha a Tescoba mentem volna, 100 forintos vagy 1 eurós ellenében tudok kocsit szerezni (csak ezt a pénzt soha nem kapod vissza). Nem volt nálam százas vagy egy eurós, de nem gond mert papírpénzt is elfogad. Hurrá, de indonéz rúpián kívül az sem volt nálam. Aztán váltottam némi pénzt, így sikerült szereznem egy kocsit. Jöttek a csomagok is szépen sorban, az emberek szánakozva pillantgattak felém, ahogyan a kíváncsi Szofit terelgetem, fél kézzel pedig a csomagokat és a babakocsit próbálom lebányászni a szalagról. Hogy miért nem kértem meg senkit, hogy segítsen? Na nem azért, mert egy mártír vagyok, csak az életerős férfiak pontosan levegőnek néztek és jó messziről kikerültek, míg mellettem egy másik kisgyerekes Anyuka volt, azt meg értelemszerűen nem akartam zaklatni.
Végülis mindent megoldottam ügyesen, okosan, sőt még igazi bűvésztrükk volt fél kézzel Szofi kezét fogni, míg a másikkal a kocsit (a bőrönddel és a babakocsival a tetején) kitolni oda, ahol a szüleim és a testvérem már nagyon vártak:)
Megérkeztünk! Végre:)))
A lányok (Anyu és Tesóm) azon nyomba rávetődtek Szofira, míg Apukám a kocsit vette át tőlem…Szofinak még megnyikkanni sem volt ideje, annyira meglepődött:)
Az első nap Magyarországon, rögtön ébredés után kócosan, de annál vidámabban:)
Így ért véget szerencsésen a több, mint 21 és fél órás, 13 ezer kilóméteres kalandunk:)
Kommentek