2014. február végén háromfős kiscsaládunk áttette székhelyét Indonéziába. Szofi ekkor már öt és fél hónapos volt és egészen összeszokott kiscsapatot alkottunk. Nem is volt kérdés, hogy jönni fog a kistesó hamarosan, legalábbis ekkortájt így gondoltam.
Szofi motorozásra készen
Ahogy teltek a hetek Szofi egyre több mindent csinált…mászott, felállt, kapaszkodva lépegetett, közben a hozzátáplálás nehézségei, mert miért ne, de gyermekünk majdhogyem fényevő volt, én meg erősen tapasztalatlan és stresszes is emiatt. Egy szó, mint száz, semmi nem volt egyszerű, se nagyszülők, se senki, se közel se távol, így minden program (sokszor a főzés, mosás, de még a vécézés) is kettes őrjáratban ment, ha Apa éppen nem volt közelben.
Mosás vagy ruha teregetés sem mindig ment egyedül, Szofi is mindig segített
Ha Apa otthon volt, minden programot hármasban oldottunk meg (ilyenkor a főzést, vécézést stb. meg tudtam oldani egyedül is szerencsére:D), nem is volt ez kérdés, Szofi soha nem töltött nélkülünk egy percet sem, de nem is akartuk…elvégre a mi gyerekünk:) Egy idő után ez így kényelmes és megszokott is volt, ezért a kistesó projectet is későbbre időzítettük.
Szofi a telefon nyomkorászásból sem maradhat ki
Néha ami felnőtteknek szórakozás, az egy babának szörnyű uncsi
Aztán tavaly júniusban minden megváltozott.
Ekkortájt kezdtem el a terhesség során felgyülemlett “bálnazsírt leapasztani hab testemről” és ezt rendkívül komolyan is vettem. Apa segítségével és támogatásával minden egyes nap megvolt az a napi másfél-két óra, ami az úgynevezett én időm volt, csak rólam szólt és ilyenkor tudtam tornázni is. A kilók apadtak is szépen, a diéta minden nehézség nélkül úgy ment mint régen. De egyszer csak minden megváltozott…hirtelen egyik napról a másikra nehezebben ment az imádott kardió tréning, ráadásul ki is hagytam 1-2 napot, ami azelőtt elképzelhetetlen volt és az étkezési szokásaim is drasztikusan megváltoztak. Csokit, krumplit, kenyeret és hasonlókat kívántam, amit azelőtt már egy jó ideje száműztem az étrendemből, sőt azelőtt még csak nem is hiányoztak. Sokszor szédültem és még hányingerem is volt. Habár ilyennnel előtte nem találkoztam (Szofival álomterhességem volt) arra gondoltam, hogy kiürültek a szénhidrát raktáraim vagy mittomén esetleg bújkál bennem valami…egy ideig nem is gondoltam arra, hogy ez a valami akár valaki is lehet…
Elég gyanússá vált a helyzet, így aztán csak megkértem Apát, hogy vegyen egy tesztet, mert vagy terhes vagyok, vagy beteg.
A teszt megcsinálása után hamar világossá vált, hogy jönni fog a kistesó. Később nőgyógyász ultrahangos vizsgálattal is megállapította a terhességet és annak korát is:)
Volt csodálkozás (nem is tudom min csodálkoztunk így utólag), aztán meg öröm is persze:) Rögtön a felismerés, hogy ez azért kemény meló lesz…egyik kicsi másik pici. Azt mondják a kis korkülönbségnek vannak jó oldalai is, de sokan mondják, hogy durva lesz…biztos igaz ez is, az is, de majd néhány hónap múlva elsőkézből tudok beszámolni ezekről az élményekről:)
Legújabb családtagunk, aki a képen 35 hetes pocaklakó
Azóta elteltek a hónapok, a kistesó mindjárt megérkezik és bár Szofi simogatja és puszilgatja a hasam, illetve egyre többet babázik a kis plüss állatkáival, még egyelőre fogalma sincs arról, hogy hamarosan minden meg fog változni:)))
Kommentek