Magyar húsleves Indonéziában

Történt egy szép napon, hogy a megszámlálhatatlan indonéz ételremek után vágytam egy kis hazaira. Nem is kertelek sokat, ez bizony a jó magyar húsleves volt, amit otthon heti rendszerességgel készítettem, mert Apa imádja. Mielőtt kiutaztam a szüleim kértek, hogy vigyek otthonról mindenféle fűszerek mellett leveszöldséget is, ha esetleg húslevest főznék, legalább legyen hozzá alapanyag… A csomagunkban már egy légy sem fért volna el, de azért megmentettem egy fél kilós fűszerpaprikát, mert ilyet biztos nem lehet Indonéziában kapni. És milyen jól tettem…láttam paprikaörleményt, de olyan csúf színtelen volt, nagyon megörültem neki, mert nincs is jobb, mint egy kis hazai gorzsai paprika:)

Visszatérve a húslevesre, miután a szupermarketben vettünk poca husit, megkezdődött a leveszöldségek felkutatása…nem izgultam, mert gondoltam ez sem lesz nehéz, ha más nem is

 láttam ilyen előre csomagolt leveszöldséget, ha nincs más jó lesz az is.

A bengkuang nevezetű zöldség fotó: google

A répa, a hagyma és a fokhagyma beszerzése egyszerű feladat volt, majd következett a fehérrépa (másnéven gyökér)…na itt voltam bajban…mert a végeláthatatlan zöldséghegyek egyikében sem volt répa, de még hozzá hasonló sem. Apa boldogan odavonszolt az egyik ládához, hogy végre megtalálta amit keresek…de nem az volt…fehérnek ugyan fehér volt, de jégcsap reteknek hívták…Ekkor eszembe jutott az előre csomagolt leveszöldség, gyorsan meg is találtam, amire az volt ráírva sup macaroni…húha, ez már gyanús volt, aztán megvizsgáltam közelebbről és kiderült, hogy néhány csoffadt zöldség és kukorica mellett néhány szem tészta figyelt ki a dobozból…jujj…ennek fele se tréfa, ezt inkább nem kérjük, köszi felkiáltással, visszamentem keresegélni tovább. Találtam még karfiolt és fodros petrezselymet is, de se karaláb, se zellergumó, se fehérrépa…Ennél a pontnál már megbántam, hogy nem hoztam Magyarországról leveszöldséget, habár jobban belegondolva úgyis megpunnyadt volna a bőröndömbe… Végülis zellerzöldet vettünk és egy olyan zöldséget, amit Apa ajánlott a figyelmembe. A neve  bengkuang, amely egy nagy gumós zölség, kemény, ropógós, édeskés ízzel. Bizonyos levesekbe ezt szokták ízesítésül tenni. Jó lesz majd fehérrépa meg a karaláb vizuális helyettesítésére.

Ezek után jöttek a fűszerek…majorannna: sehol, de sehol nem volt a szupermarketben,  úgyhogy ez most kimaradt a levesből, habár azóta már nagy örömömre sikerült beszereznem. Az otthon készített levesek elengedhetetlen ízesítője volt az a bizonyos “varázs”…bármennyire nem egészséges, ezért kerestem valami hasonlót. Van is szép számmal mindenféle por, úgyhogy leemeltem az egyiket és azt vettük meg. A főzés a szokásos módon ment, semmi extra nem volt benne husi a fazékban és hogy mit tartalmaz a levesízesítő…óóó…még szerencse, hogy elolvastam…elment az életkedvem is. Úgyhogy abból nem is került bele…azóta már ki is dobtam és a jó öreg fűszerek plusz só kombinációjából főzök istenibbnél istenibb leveseket. Feltettem a húsos csontot főni, majd miután felforrt és jó nagy hab keletkezett, leöntöttem róla a levet, lemostam a husikat és kicseréltem alatta a vizet. Szemes borssal, kurkumával, sáfránnyal és sóval ízesítettem és hagytam tovább főni.

 Végül a pucolt zöldségek is belekerültek ( a bengkuang-ot nem volt nagy cucc megpucolni, mintha zellert pucolnék, csak nem olyan göcsörtös a héja). Na és a végeredmény…nagyon finom lett csak azért hiányzott nekem a karalábé, mert én csak zöldséget eszek hússal, Apának meg a csigatészta…Ettől függetlenül mind “a tíz ujjunkat megnyaltuk” a hazai ebéd után.